Lívia emléke

volt egy lány. a lelke régóta beteg, aztán egyszer csak végérvényesen elromlott valahol valamikor. talán már ő sem tudta mikor. felborult kémiájának egyensúlyát évekig a vegyületek tartották szinten, amik ha voltak szinte alva járt, ha nem voltak zombivá nyomorította a depresszió. szép volt. kedves és mosolygós, de soha sem boldog. irgalmatlanul szenvedett, annyira amennyire csak saját magától tud az ember. 5 éve minden hétköznap láttam, de nem ismertem. kedveltem és szántam, de tulajdonképpen nem érdekelt. valahogy többet gondoltam rá, mint a számomra közömbös és átlagos emberekre szoktam, belül értettem, tudtam, hogy kegyetlen neki, de nem akartam foglalkozni vele, mert félelmetes az az érzés és félsz segíteni, mert a helyzet téged is magával ránthat. gyávaság. ego. természetes túlélési ösztön. ki tudja mi motiválja az embereket, h tegyenek, vagy olykor ne tegyenek meg dolgokat. azt hiszem sokan vagyunk, akik értettük és ha tudta volna, talán könnyebbé tette volna a napjait, de a beteljesedés, azt gondolom így sem maradt volna el. nincs lelkiismeret furdalásom, mert tudom azt is, h segíteni már 5 éve sem lehetett; realista vagyok, nem az a világmegmentő angyal típus.
tegnap szép napja volt, azt mondták nevetgélt, beszélgetett, csacsogott. olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett volna.
aztán éjjel öngyilkos lett.
Nyugodj békében Lívia



azért írtam le, mert szeretném, hogy nyoma maradjon, h tudják, tudja ő is, h nem volt jelentéktelen. ember volt, még ha nem is érezte, tartozott valahová és űrt hagyott maga után, pótolhatatlant.

hallás

monkey, ide írom, mert nincs kedvem részenként bevarázsolni oldalra. meg hátha jó lesz még vkinek vmikor.
apróka hallása, v hallástalansága alkalmi jelleget is ölt olykor. vagyis, vagy szívat, vagy szívat...
onnan tudom, hogy gond van, ha a tv-t bömböltetve kéri hallgatni, folyton visszakérdez (vigyázat, ez 1 idő után berögzült szokásává is válik-->ezt mutatja, ha kérdez vmit és nem várja meg a válasz befejezését, hanem már a mondat közben belekérdez, h tessék? hogy?). állok mellette, nem látja a számat és őt tutira érdeklő témáról beszélgetünk, mégsem figyel. frusztrált, kapkodó, idegesen mozgó, nem a tőle megszokott magatartást produkálja, hanem olyan máshogy lökött. próbálgatni úgy szoktam, hogy csendes szobában a kezemet a szám elé teszem, h ne tudjon szájról olvasni, leülünk egymással szemben az ágyra és halkabban, hangosabban suttogok neki szavakat, amiket visszamond, ha érti. autóban zenével is szoktunk játszani, h hangosítom és mikor hallja, de azzal folyton sumákol, mert a rockot ugye hangosan jó hallgatni és ő addig rázza a fejét, míg fullra nem tekerem a hangerőt. véleményem szerint sokat nyom a latba az anyai ösztön és a megérzés. ez utóbbi születése óta mindig nagyon sokat segített nekem. tehát ebben az esetben még ha nem is száz százalékosan, de érzed - megérzed - , ha csak túráztat a gyerek, v tényleg bibi van.