önálló segg

most ez lehet, hogy kurva röhejesen hangzik, de tegnap, mikor megvettem életem első lábtörlőjét - és ez még szimbolikus is, mert most már van 1 Konkrét lábtörlő, nem kell, hogy én az legyek... - és szúnyoghálóját az ajtóra, amit sk. faszán föl is raktam, valami határtalan büszkeséget és elégedettséget éreztem.
két napja elfüstöltem a porszívómat, úgyhogy az előzőeken felbuzdulva elmentem és vettem egyet. Én. Önállóan. nem beszélt le senki róla, nem bizonytalanított el, hogy nem jól döntök, nem vette meg senki helyettem, nem fizette ki. tudom, hogy alap esetben ez nem téma, hanem természetes, de én képtelen voltam már bármiféle önálló cselekedetre. annyira nagyon bitang jól esett!!!

"egyedülálló nő megosztaná..."

... mi több, meg is osztja:   apó és én különköltöztünk. ez javarészt az én döntésem volt. szokjuk az érzést, ami alapjaiban változtatta meg eddigi életünket és aminek a célja is az volt, hogy alapjaiban megváltoztassa. mindhárman emésztjük, dolgozzuk, ki-ki a maga tempójában, vérmérsékletének és lehetőségeinek megfelelően.
hármunkról ennyi, ami a nyilvánosságra tartozik.

a tágabb család, akiknek közvetve, de intenzíven része volt abban, hogy idáig jutottunk, mossa kezeit és sajnálja önmagát. apó tartozékok részéről csak anyósommal beszéltem, ő abszolút korrekt volt. nyilván nem vagyok eztán a szíve csücske, de ez érthető. a többiekkel meg nem is szándékozom semmit eszmecserélni. az én oldalamról senki nem okozott meglepetést, mindenki hozza a maga formáját:

Bunkófi (öcsém) naponta közli velem, hogy én úgy sem fogok jobbat találni, szerinte életem legnagyobb hibáját követtem el és ő (értsd: Ő, aki az atyaúristen földi helytartója) ebben az egészben egyedül apót sajnálja. mindehhez a nyomatékosság kedvéért társít még egy olyan szöges bakanccsal szájbarúgós, lefelébámulós, most roppantmélyenmegalázlak típusú nézést. ettől függetlenül nem átall kajánul, gusztustalanul belevigyorogni apó fejébe napjában többször és belekötni minden tettébe. sajnálata azért is érthetetlen, mert az irigységből,  kisebbségi komplexusból, az erős önértékelési zavarából, valamint az egyre elhatalmasodó idiotizmusából adódóan a gyűlöleti küszöbértéke apóval szemben az elmúlt 10 évben az egekig kúszott.

anyám konkrétan szó szerint csak és kizárólag saját magát sajnálja. de azt nagyon. neki ez mennyire fáj - és átlag 10 percenként ezt bizonyítandó, látványosan el is sírja magát - mi lesz most ővele?  (!?!?) aztán tovább röhögcsél valakivel. egyetlen mondat elég lenne ahhoz, hogy közel kerüljek hozzá. pl: te hogy vagy, kislányom, tudok valamiben segíteni? vagy csak egyszerűen ne szólna hozzám és azt a töménytelen faszságot, ami jön belőle, másra ontaná... bűnbak vagyok, fekete folt, és ki tudja mi még.
hosszan tudnám még sorolni, de nem teszem, mert csak engem gyengít és most erősnek kell lenni.

apám:... erről sok mindent nem tudok írni. első nekilendülésükben az ő vezényletével kollektíven azonnal ki akarták rakni apót mindenhonnan, aztán a kiselőadás után közvetlenül lebasztak, hogy hogy húzhatom ki a talajt így a férjem alól. (én??? halvány sejtelmük nincs róla, h közös-e a döntésünk - nem kérdezték, nem mondtam, hogy egyáltalán mi a probléma, de a kreténhülyeköcsög, aki AZ Ő ÉLETÜKET juj de nagyon elbassza, az csak én lehetek). jelzem, az ötperces nagymonológ alatt egyetlen szó és gondolat nem hagyta el a számat... értem én ezt?! nem. de addig jó nekem!
a tisztességtelenség kedvéért azt el kell mondanom, hogy az ízléstelen megnyilvánulások közti szünetekben folyton biztosítanak róla, hogy elfogadják a döntésemet ( az enyémet???) és támaszkodhatok rájuk...
ja. ez így is van. ha példának okáért valamiért nagyon szeretnék egy hátulról mellbe szúrást, mindenképp hozzájuk fordulnék elsőként. okos embernek nincs feltétlen mindene, de mindig tudja, kinél kell kopogtatni a hiányzó dolgokért...

eddig megálltam, hogy nem szólok, csak az öklöm és a gyomrom van görcsben, miközben naponta némán hallgatok minden sirámot, beszólást és hisztit. most őszintén, mi a véres kínkeservnek magyarázzam azoknak az embereknek, akik papír szerint a legközelebb állnak hozzám - gyakorlatilag fényévekre tőlem - akiket egy pillanat töredékéig nem érdekel a sorsom, hogy mi történt és mi nem közöttünk. megfogalmaztam egyszer és ehhez tartom magam:   amiről tudnotok kell és benneteket is érint, elmondtam, a többi csak rám és apóra tartozik. sajnos nem vagyunk olyan viszonyban, hogy be kelljen számolnom nektek hármótoknak ezen felül bármiről is.

ez a büdös nagy helyzet házunk táján. szar ügy, de ez van.

jeeeeee! A mese folytatódik...

hiinnnnyebasszameg, eszembe jutott a belépés!!!!!!!!!!! jó, tudom,csak én lehetek ilyen pancser, hogy elfelejtem...és én vagyok az a giga zseni is, akinek eszébe jutott...höhö.

psz (pszichológus Szilvia) minden bizonnyal fejlődésnek értékelné ezt a mondatot. és tulajdonképpen az is. mert psz, akihez elvittem Aprókát tavaly - egyúttal én is nála ragadtam - sok mindenre rávilágított. átkeverte a lapokat a fejemben, új osztást csinált és ez az új leosztás már nekem is jobban tetszik. rend ugyan még nincsen, de már látom, hogy nekem is vannak jó lapjaim, egyúttal esélyem nem csak a túlélésre, hanem az élésre! a gond legtöbbször az, hogy nem tudom, rablórömit, vagy fekete pétert játszom éppen, netán orosz rulettezem...

családi viszonyaim egy része változófélben. nem látom még kristálytisztán, hogy jó, vagy rossz irányba, de a változás mindenképpen időszerű. ill. változtatás, én csinálom. erről majd később.

Aprókán is átsüvített a változás szele. elballagott az oviból, lettek barátai, bandázik velük, mi több, egyfajta falkavezér szerepben tündököl! úszni és focizni jár és szeptembertől kezdődik a rettegett iskola! ettől mi ketten versenyt parázunk. pedig tudjuk - én legalábbis - hogy meg fogjuk tudni oldani ezt a feladatot is, mint az eddigieket. az elmúlt időszakban Aprócska és én kőkeményen dolgoztunk azon az Aprócin, aki ma szuszog itt mellettem. ma köszön idegeneknek, beszél hangosabban, mint egy hangyaköhögés, per pillanat kimutatja és szavakba foglalja, ha nem tetszik neki valami és azt is, ha örül. tud szót fogadni, tud dacos és engedetlen lenni, de tud bocsánatot kérni is. és igen, most itt egy hét éves gyerekről beszélek, aki öt évesen mindezt még nem csinálta.

beszélgettem egyszer egy számomra nagyon fontos emberrel (mcs), akinek azt találtam mondani, hogy ha gyereked van, az iszonyat nagy felelősséggel is jár - a számtalan sok boldogság és csoda dolog mellett - és bizonyos értelemben teher. édes teher, de teher. mcs, összehúzott szemöldökkel, már-már mérgesen, hogy hogy mondhatok ilyet, annyit szólt, hogy maradjuk csak a felelősség mellett. mcsnek nincs gyereke, vannak viszont nagyon is jó gondolatai a világról és az emberekről, de hát mindenhez ő sem érthet. én ragaszkodom ehhez a tézishez, mert tapasztalom. mert már azóta, hogy a pocakomba költözött, benne volt minden egyes gondolatomban és döntésemben. minden lépésemet meghatározza, hogy rá, Aprócskára milyen hatással lesz az. és teher ez akkor, mikor gyorsan kéne dönteni, akkor meg pláne, ha szívből... nem beszélve azokról a küzdelmekről, amikhez ő juttat hozzá, azokról a csatákról, amiket együtt vívunk meg.

az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ettől a tehertől soha meg nem válnék! bizonyos helyzetekben még ma is képes vagyok rácsodálkozni, h én egy mázlista vagyok, h TE tényleg az én KISFIAM vagy! szeretlek.

L bébi éppen ma látogatott meg pót-anyástól-mamástól. szép, okos és nagyon hasonlít O-ra. jól érzi magát, szerintem kiegyensúlyozott. ha nem tudnám, hogy vár még rá a nagy feladat, hogy megtudja, hogyan indult az élete, azt gondolnám, hogy ez egy valódi tündérmese. de hátha van annyira intelligens, mint az anyja és a nagyanyja voltak és fel tudja dolgozni segítséggel a dolgokat. remélem. az biztos, hogy keresztanyai minőségemben én tuti mellette leszek, meg rajtam kívül szerencsére jó néhányan. 

eddig tartott a mese mára, ásítozom a pizsamára... viszont mától, ha Isten és a párt is úgy akarja folytatom. illetve elkezdem megint... vagy ilyesmi.