húbazdmeg

átestem életem egyik legmeghatározóbb élményén.  a bajuszgyantán.
hát anyáááááááááád!!!  ez kurvára fáj!!!
 jó, nem kell fönnakadni kicsiségeken, eddig nem kellett, nem foglalkoztam vele és Életem Nője, lelkem ápolója, (mellékállásban reggel nyolctól, este tízig kozmetikus) is azt mondta, hogy nem gáz, pihő.  de most, hogy harmincöt évesen egyedülálló anya-nő, vagy minő(?) lettem és koncentráltan megéreztem több oldalról is a "nem kellek" érzést, szemet szúrt az a pihő is az orrom alatt és hirtelen felindulásból mondtam, hogy szedjük le. változó kort élünk, változtatni, túlélni, s majd élni akarunk - és mégiscsak olcsóbb ez, mint egy mellfelvarrás... jobb apró lépésekben haladni ugye.
szerintem azt fogom csinálni, hogy kipipálom a listámon, hogy ez is megvolt és inkább veszek egy bajuszpödrőt, de hogy én még egyszer soha az életben ilyet nem teszek, az is biztos!

amúgy meg szarul vagyok. szabadon, de szarul. még mindig nagyrészt menekülök a magány elől. aztán van, amikor meg nem, például ma sem. szembefordulok vele, hagyom, hogy elárasszon, hogy megéljem, mert tudom, hogy csak így győzhetem le. kurva keményen, ahogy eddig soha sem csináltam. ez most egy önbiztatásszerű izé, amolyan önnön magam vállon veregetése, hogy bazzmeg, szedd össze magad, fog ez menni, te Bombanő! ilyesmi ;)

bombanő

néhány hét alatt mennyi minden tud átsüvíteni egy emberéleten! itt most inkább a lelki tényezőkre gondolok elsősorban. hihetetlen magasságokból, határtalan mélységekbe tudok sodródni, szinte öntudatlanul, esztelenül. az ingoványos életterep kihoz belőlem olyanokat, hogy még én is csak pislogok értetlenül, hát még mások! eszeveszett gyorsasággal merültem el önálló létem első csalódásában, mely szerint nekem kapaszkodó kell, s támaszra van szükségem...tovább  ragozni nem tudta, mert szikrázó szemekkel beléfolytottam az eszmefuttatást. viszont mementóként pofonbaszott a ténnyel, hogy koromhoz képest milyen jól tartom magam, s ezzel úgy, ahogy volt, kipenderült az életemből. emlékét őrzi sajgó arcom és a mélyen vérző seb a szívemen. mi volt ez, tanulság? egy lélekfejlődési göröngy? apró röge az én fejlődésének? vagy ablak egy párhuzamos világba. 

hűha!

vasárnap, délután fél kettő. anyám felhívott, hogy van-e kedvem elmenni velük ebédelni, mert, hogy olyan régen beszélgettünk cirka tizenöt - húsz éve... és biztos nekem most szükségem lehet rá.   ööö bokáig hatódtam... és már kezdtem más színben látni őt és a világát, amikor beszólt, hogy "de te kerülsz engem". Aztán " nekem is annyi problémám van, úgy kivagyok". ezen a ponton megint sünivé gömbölyödtem és a tüskék alatt megnyugodva konstatáltam, hogy szuper, mindenki a helyén, én itthon takarítok tovább, ők meg nyugodtan gyárthatnak magukban összeesküvés elméleteket ebédelhetnek.

egyedüllét, mint életforma

 ... nem életcél! nekem legalábbis nem az. tök jó, meg minden, egy darabig, de ismerve magam, hiányozni fog a társ. a Társ, mint olyan, szeret, kiegészít, támogat; hagyja, hogy szeressem, kiegészítsem és támogassam. meg tulajdonképpen remélem is, hogy hiányozni fog olyan normálisnak mondható módon, hogy tegyek is érte. annyi elvált, bekeseredett, baszatlan ribancot láttam már és irtózom a tudattól, hogy eme cselekedettel esetleg növeltem az esélyeimet erre a címre.

baromi érdekes a szituáció körülöttem, mert mióta külön költöztünk, kicsit olyan behúzott nyakkal közlekedek mindenfelé, számítva a "jaj hallottam mi történt!" "miért?" "mi az oka?" "mé' nem volt az úgy jó?" és ennél nyomulósabb kérdésekre, az utca emberétől és a rokonoktól is. ezzel szemben az eltelt idő alatt, őszinte és mély megrökönyödésemre, egyetlen egy ilyet sem hallottam. ma például nagybátyámék voltak itt és tudom, hogy anyuékkal ától zéig átcsámcsogták már a kialakult helyzetet mégsem szóltak egy megveszekedett szót sem róla nekem.

gyakorlatilag most két verzió lehetséges: 

Á/ kiemelem a nyakam a vállaim közül és elhiszem végre, hogy senki nem akar megkövezni.

BÉ/ sk. indítom be a pletykagépezetet még most, amíg felkészült vagyok, mert

azt azért hozzáteszem, hogy van egy erős sejtésem arról, hogy jön még kutyára teherautó, épp amikor legkevésbé számít rája... azaz szerintem csak egy ritka porszem került a falusi információáramlás gépezetébe, de előbb-utóbb belendül az...

amúgy meg elvagyunk. borzasztóan ismeretlen terepen lépkedek és nagyon óvatos vagyok. vagy legalábbis igyekszem az lenni és lassítani, minden cselekedetemet kétszer átgondolni. nem támaszkodni senkire, csak kizárólag saját magamra.

kiderül, mit bírok.