századik

má' hogy századik bejegyzés. két év alatt. nem vagyok a szavak embere, na.

múlt: "el voltunk menve" 3 napra 2 keréken. annyira jó volt, amennyire nem is reméltem, hogy jó lesz! minden pillanatát élveztem, szerintem (ill. remélem) apó is.
első nap Tokajban aludtunk, ott este már kezdtem érezni, h a hátsó ülés voltaképpen nem kandalló előtti bőrfotel. másnap felkaptattunk a Magas-Tátrába, Ótátrafüredre...hjjja! aznap este hason fekve vacsoráltam...a seggem nemes egyszerűséggel megszűnt létezni és átlényegült két fájó pacává. nem ragozom tovább, nyugodtan vissza lehet dőlni a székekbe. de kurvára fájt. a seggem.
hozzátartozik egyébként, hogy fájdalmat ennyit vigyorogva még nem tűrtem, mindenen találtam mosolyogni valót. tetszett, hogy apó jól veszi a kanyarokat, hogy sajátos jelbeszéddel kommunikálunk menet közben, hogy a legmeredekebb részen elkapott az eső és a munkaruha boltban beszerzett esőnacim a slicctájékon összegyűjtött vizet, egy arra alkalmasnak vélt pillanatban alám eresztette, hogy amikor elállt az eső, nem is száz, hanem ezer ágra sütött a nap és a menetszél 2 óra alatt megszárította még a bugyogómat is. tetszett, hogy eszmecseréltünk, "anyázás" nélkül beszélgettünk, apó rám figyelt és én apóra figyeltem. se telefon, se gyerek, se anyám, se tégla, se malter, se lófasz. csak mi, meg a motor.
és hazajönni is jó volt, mert hiányzott a gyerek, aki a mamánál bitang jól érezte magát az uncsitesóval, mert reggeli után a játszótérre mentek és vacsi után, este 9-kor meg bicajozni. annyira rohantam érte, hogy meggondolatlanul belerúgtam egy betonszegélybe és eltörtem a kis lábujjamat - itt volt a pont, ahol megnyugodtam, h még mindig én vagyok. személyiségem mit sem vesztett lendületéből, csak jobban érzem magam.

jelen: apó átható lelkesedéssel nézi a tévét, én próbálok idekoncentrálni, de nem hagy, mert folyton kommentálja, amit lát és mélyen sértve vagyon, amiért ez engem nem érdekel. egyéb tekintetben édes, ahogy röhög, kuncog, felnyerít és élvezi a televíziózás örömeit.
aztán meg olyanokat mond, hogy vacsizunk? persze - mondom, ahogy 6 körül, munka és miegyéb után egyszerre hazaértünk- szendó lesz. válasz: blee, gondolkodhattál volna előre már a vacsorán. ( ne zavarjon meg senkit, ez a terefere tényleg érthetetlen, nem az olvasó agyával van a baj).
meg olyanokat is kérdez, h "hol a lakáskulcsom?" a kocsiban. - felelem. behozhattad volna! - persze. és le is szophattalak volna, de ahhoz sem volt kedvem. ejj, a házasélet szépségei.

jövő: ki tudja mit hoz? benevezünk a csapattal egy bajnokságba, azzal a nemes céllal, hogy utolsónak is kell lennie valakinek. ez is szép eredmény lenne a semmiből. mer' hogy ugye elérhető célokat tűzzünk ki magunknak és akkor majd a győzelem új lendületet ad és jövőre megcélozhatjuk az utolsó előtti helyet is! nem írhatok még ennél többet, majd, ha túl leszünk az első meccsen beszámolok bővebben. csak izgatott vagyok és valamit muszáj volt írnom róla.