ma ennyire telik

él az ember egy átlagos és többé-kevésbé nyugalmas életet, aztán történik valami. aztán megint valami, megint megint. még ki sem heverte az elsőt, éppen csak ránézett a másodikra és még csak bele sem mert gondolni a harmadikba, amikor bevágódik a negyedik és ez így megy tovább és tovább - amikor a sorsot elkapja a gépszíj és csak forog és csak kavar, egyre nagyobb hullámokat.
egy ideig még kézzel-lábbal tiltakozik, próbál felszínen maradni, megfogalmazni legalább mi történik körülötte, vele. leírni, kézzelfoghatóvá tenni. végül már annyi minden süvít a fejében, hogy képtelen lépést tartani, már nem tudja megfogalmazni, a sikertelenség hatására nem is akarja. aztán csak beletörődve, összetörten sodródik az árral. elcsendesülve megadja magát annak a valaminek, amiben igazán nem is hisz. a sorsnak.
és ebből születnek majd új eszmék, ezeken a romokon szökken szárba, a megadás utáni nyugalomból egy új élet szebb reménye.
ámen