rémek, falak és korlátok

amikor Aprócska még "sehány éves" volt, az öt és fél éves gyerekek óriásinak tűntek. akkor arra gondoltam, de jó lesz majd, ha az én kis dugványom is eléri ezt a kort, biztos kevesebb idegőrlő órától szabadulok. naná, h nem így lett.
abnormálisan hülye aggódós vagyok. valószínűleg kicsit mind azok vagyunk, csak a normálisabbja képes parancsolni az agyának, az enyém meg zabolátlanul rohan egyre őrültebb gondolatok és egyre riasztóbb tézisek felé.
lesem minden mozdulatát, minden kis szempilla rezdülését. ha látom a két kis csíkot a szemei alatt, sejtem, h pár nap és lebetegszik.
megint kinevettek. apó és apróka "másik" sógornőéknél van segíteni egész nap. napközben apó mondta, hogy apróci nem evett - ez az öt és fél éve kitapasztalt egyik jele annak, h kórság van közeledőben. ezen felül persze, h számos más oka is lehet. TUDOM.
most este hétkor még nincsenek itthon, felhívtam őket, h na mizuvan? apó mondja, h vacsizik a gyerek és indulnak. én barom meg rákérdeztem, h nem lát rajta semmit? nincs baja, nem beteg? válasz helyett hallom, h kérdi aprót, h nem vagy beteg? háttérben sógornőtől hallom, a kérdést, h mivan? amire apó gúnyosan válaszol neki, hogy az anyja kérdezte, hogy nem beteg-e a gyerek. erre még mindig a háttérből hangos vihogás melybe belevegyül a sógor hangja is - épp valami nagyon vicceset mondott. rólam. itt kinyomtam a telefont és behajítottam a gyerekjátékok közé.

nem magyarázom, nem mondok semmit pro-és kontra sem. csak leírtam, mert végtelenül elkeseredett, szomorú és magányos vagyok.