"egyedülálló nő megosztaná..."

... mi több, meg is osztja:   apó és én különköltöztünk. ez javarészt az én döntésem volt. szokjuk az érzést, ami alapjaiban változtatta meg eddigi életünket és aminek a célja is az volt, hogy alapjaiban megváltoztassa. mindhárman emésztjük, dolgozzuk, ki-ki a maga tempójában, vérmérsékletének és lehetőségeinek megfelelően.
hármunkról ennyi, ami a nyilvánosságra tartozik.

a tágabb család, akiknek közvetve, de intenzíven része volt abban, hogy idáig jutottunk, mossa kezeit és sajnálja önmagát. apó tartozékok részéről csak anyósommal beszéltem, ő abszolút korrekt volt. nyilván nem vagyok eztán a szíve csücske, de ez érthető. a többiekkel meg nem is szándékozom semmit eszmecserélni. az én oldalamról senki nem okozott meglepetést, mindenki hozza a maga formáját:

Bunkófi (öcsém) naponta közli velem, hogy én úgy sem fogok jobbat találni, szerinte életem legnagyobb hibáját követtem el és ő (értsd: Ő, aki az atyaúristen földi helytartója) ebben az egészben egyedül apót sajnálja. mindehhez a nyomatékosság kedvéért társít még egy olyan szöges bakanccsal szájbarúgós, lefelébámulós, most roppantmélyenmegalázlak típusú nézést. ettől függetlenül nem átall kajánul, gusztustalanul belevigyorogni apó fejébe napjában többször és belekötni minden tettébe. sajnálata azért is érthetetlen, mert az irigységből,  kisebbségi komplexusból, az erős önértékelési zavarából, valamint az egyre elhatalmasodó idiotizmusából adódóan a gyűlöleti küszöbértéke apóval szemben az elmúlt 10 évben az egekig kúszott.

anyám konkrétan szó szerint csak és kizárólag saját magát sajnálja. de azt nagyon. neki ez mennyire fáj - és átlag 10 percenként ezt bizonyítandó, látványosan el is sírja magát - mi lesz most ővele?  (!?!?) aztán tovább röhögcsél valakivel. egyetlen mondat elég lenne ahhoz, hogy közel kerüljek hozzá. pl: te hogy vagy, kislányom, tudok valamiben segíteni? vagy csak egyszerűen ne szólna hozzám és azt a töménytelen faszságot, ami jön belőle, másra ontaná... bűnbak vagyok, fekete folt, és ki tudja mi még.
hosszan tudnám még sorolni, de nem teszem, mert csak engem gyengít és most erősnek kell lenni.

apám:... erről sok mindent nem tudok írni. első nekilendülésükben az ő vezényletével kollektíven azonnal ki akarták rakni apót mindenhonnan, aztán a kiselőadás után közvetlenül lebasztak, hogy hogy húzhatom ki a talajt így a férjem alól. (én??? halvány sejtelmük nincs róla, h közös-e a döntésünk - nem kérdezték, nem mondtam, hogy egyáltalán mi a probléma, de a kreténhülyeköcsög, aki AZ Ő ÉLETÜKET juj de nagyon elbassza, az csak én lehetek). jelzem, az ötperces nagymonológ alatt egyetlen szó és gondolat nem hagyta el a számat... értem én ezt?! nem. de addig jó nekem!
a tisztességtelenség kedvéért azt el kell mondanom, hogy az ízléstelen megnyilvánulások közti szünetekben folyton biztosítanak róla, hogy elfogadják a döntésemet ( az enyémet???) és támaszkodhatok rájuk...
ja. ez így is van. ha példának okáért valamiért nagyon szeretnék egy hátulról mellbe szúrást, mindenképp hozzájuk fordulnék elsőként. okos embernek nincs feltétlen mindene, de mindig tudja, kinél kell kopogtatni a hiányzó dolgokért...

eddig megálltam, hogy nem szólok, csak az öklöm és a gyomrom van görcsben, miközben naponta némán hallgatok minden sirámot, beszólást és hisztit. most őszintén, mi a véres kínkeservnek magyarázzam azoknak az embereknek, akik papír szerint a legközelebb állnak hozzám - gyakorlatilag fényévekre tőlem - akiket egy pillanat töredékéig nem érdekel a sorsom, hogy mi történt és mi nem közöttünk. megfogalmaztam egyszer és ehhez tartom magam:   amiről tudnotok kell és benneteket is érint, elmondtam, a többi csak rám és apóra tartozik. sajnos nem vagyunk olyan viszonyban, hogy be kelljen számolnom nektek hármótoknak ezen felül bármiről is.

ez a büdös nagy helyzet házunk táján. szar ügy, de ez van.