így történt

kedden reggel hétre mentünk Aprócival ketten. adminisztrációt követően elfoglaltuk ugyan azt az ágyat, amin 3 éve is feküdt. megkapta a kis "dilibogyóját"-ezt ilyen bódítónak adják. kb másfél óra múlva jött érte a műtős bácsi - mielőtt az felkapta, még odasúgta nekem, h anya ez most nem olyan félelmetes, mint régen. sírás nélkül csücsült a nagydarab idegen ember karján, ő nyomta meg a műtő ajtaját nyitó gombot, majd visszaintegetett nekem mielőtt az ajtó bezáródott mögöttük. olyan bátor, nagyfiús volt, h már azon majd elbőgtem magam. aki ismeri, tudja, h nálunk ez kisebbfajta csodának tekintendő.
nem tudom mennyi ideig tartott, de egyszer csak kinyílt megint az ajtó és megjelent a zöld ruhás ember, karján a félig alélt, nyöszörgő, szétesett gyerekemmel. mögötte a fülészkirály, aki még ott gyorsan eldarálta, h minden oké, csak az orrmanduláját is meg kellett kapargatnia, mert egy kicsit visszanőtt és, hogy iszonyat mennyiségű sűrű dzsuvát szívott le, egészen legbelülről, meg, hogy maradt is még benne, amit nem ért el és reméli majd az is távozik. aztán nem tudom még mit mondott, mert mondtam neki, hogy köszi! bocs! és elrohantam a gyerek után.
vergődött, hörgött, vérzett még egy darabig, majd megkapta a fájdalomcsillapító adagját és lassan magához tért. úgy sajnáltam, be volt ijedve, fájt, fázott, de hősként tűrte! odaadtam neki a jogosan kiérdemelt markolóját, beszélgettünk és hallgattuk hogy sír, jajgat, hány, a másik három gyerek még a szobában. király volt.
később benézett a fülészek gyöngye, mosolygósan, kedvesen megnyugtatott mindkettőnket. apróci elkezdte vedelni a teát, különösen látványosan emelgette a bögréjét, amikor a nővérke körbejárt ellenőrizni. meg is dicsérte minden alkalommal, erre ő tök önelégült arccal reagált.
minden törpemanó visszaaludt műtét után, kivéve az enyémet. szent elhatározása volt, hogy mi nem alszunk ott. hiába magyaráztam, h tündérszottyom, még csak nappal van, nyugodtan lefeküdhetsz, nem hatott. kis idő elteltével jobban lett a tőle kicsit idősebb, markoló után érdeklődő kisfiú is és nekifogtak játszani apróci ágyán. mintha két narkós törpe rulettezett volna, kb olyan volt a látvány. hosszú, elnyújtott mozdulatokkal tologatták a játékokat, óvatosan koncentrálva nyeltek, halvány mosollyal az arcukon.
az ebédre kapott húslevest beburkolta, a borsófőzeléket hanyagolta és közölte, h éhes és rávett, h járjak közben az érdekében a nővéreknél, hadd ehesse meg az otthonról hozott szendvicseit. nővérkének kikerekedett a szeme a kérés hallatán, de ránézett az angyali ártatlansággal ágyán csücsülő, szöszkefejű, kék szemű csodámra és mosolyogva bólintott, h de csak óvatosan. az apró látta, h kigyulladt a start lámpa, így a lehető legnagyobb elégedettséggel lenyomott három emberes szendvicset és megivott egy liter teát.
vizitkor szóltak, h a fülészkirálynak el kellett mennie, de este fél hétre visszatér a palotába és rendezi a sorsunkat. abból este nyolc lett, de aprócival már 5 órától kint kellett ücsörögni a folyosón. néztük a jövésmenést, rajzoltunk.
Aprókán kívül senki nem hitt benne, h aznap mi otthon alszunk, de neki lett igaza. fülészkirály zöld utat adott, a "nem lesz semmi baj" kezdetű mondatával, amibe öt napig stabilan kapaszkodhattam; és tényleg nem volt semmi baj.
azt nem ragozom, mennyire voltam gyomorgörcsös...nagyon. mégis nagyságrendekkel jobb volt, mint az előző műtétjénél.
a keddi kontrollon minden rendben találtatott, mától ovizik és meghallja, ha bármi miatt suttogva szentségelek.