egyedüllét, mint életforma

 ... nem életcél! nekem legalábbis nem az. tök jó, meg minden, egy darabig, de ismerve magam, hiányozni fog a társ. a Társ, mint olyan, szeret, kiegészít, támogat; hagyja, hogy szeressem, kiegészítsem és támogassam. meg tulajdonképpen remélem is, hogy hiányozni fog olyan normálisnak mondható módon, hogy tegyek is érte. annyi elvált, bekeseredett, baszatlan ribancot láttam már és irtózom a tudattól, hogy eme cselekedettel esetleg növeltem az esélyeimet erre a címre.

baromi érdekes a szituáció körülöttem, mert mióta külön költöztünk, kicsit olyan behúzott nyakkal közlekedek mindenfelé, számítva a "jaj hallottam mi történt!" "miért?" "mi az oka?" "mé' nem volt az úgy jó?" és ennél nyomulósabb kérdésekre, az utca emberétől és a rokonoktól is. ezzel szemben az eltelt idő alatt, őszinte és mély megrökönyödésemre, egyetlen egy ilyet sem hallottam. ma például nagybátyámék voltak itt és tudom, hogy anyuékkal ától zéig átcsámcsogták már a kialakult helyzetet mégsem szóltak egy megveszekedett szót sem róla nekem.

gyakorlatilag most két verzió lehetséges: 

Á/ kiemelem a nyakam a vállaim közül és elhiszem végre, hogy senki nem akar megkövezni.

BÉ/ sk. indítom be a pletykagépezetet még most, amíg felkészült vagyok, mert

azt azért hozzáteszem, hogy van egy erős sejtésem arról, hogy jön még kutyára teherautó, épp amikor legkevésbé számít rája... azaz szerintem csak egy ritka porszem került a falusi információáramlás gépezetébe, de előbb-utóbb belendül az...

amúgy meg elvagyunk. borzasztóan ismeretlen terepen lépkedek és nagyon óvatos vagyok. vagy legalábbis igyekszem az lenni és lassítani, minden cselekedetemet kétszer átgondolni. nem támaszkodni senkire, csak kizárólag saját magamra.

kiderül, mit bírok.